Szóljon tehát arról ez a cikk, miért is írok megint. És miért érzem úgy, hogy írni is fogok. Nem bonyolult, nem azért írok egy egész cikket róla. 

Egyszerű: szükségem van rá.

Azért, mert nem bírom, ha bent ragadnak a dolgok. És írni könnyű. Nem, ez így nem igaz. Naplót írni könnyű. Mert ha az ember blogol vagy levelet ír vagy élménybeszámolót az már nem könnyű, ott már gondolnia kell az olvasókra is. Ha magának ír akkor csak leül, a kezébe vesz egy tollat és papírra veti a gondolatait. Ha csak nem arra készül, hogy később valaki elolvassa amit ír, nem kell figyelnie a fogalmazásmódra, a mondatokra az összefüggésekre. Még arra se, hogy legyen értelme, mert az sem biztos, hogy valaha vissza fogja olvasni akár a saját írását, nem, hogy másnak megmutassa. 

Random rajz

Azt, hogy naplót írtam, nem kell a szó szoros értelmében érteni. Én a gondolataimat és az érzéseimet írtam le, néha azzal körítve ami történt velem, néha nem. A napló pedig az, amibe azt írod le ami történik veled. Az érzéseid nem mindig férnek bele. Általánosságban élménybeszámoló. Legalábbis az unokatestvérem, aki rendszeresen ír naplót azt mondta ő az érzéseit külön írja, annak nem ott van a helye. Vagyis amit én írtam, az talán nem volt más, mint betekintés az elmémbe. Nem tudom melyik rosszabb. Ha csak a történéseket írtam volna és elolvassa valaki, ezáltal szembesül a száraz tényekkel és magyarázat nélküli tetteimmel, amelyeknek az apropója száz százalék, hogy nem lenne érthető, vagy ez, hogy megjelennek az okok így még mélyebben látható minden hibám és gyarlóságom. Ha nem a saját írásom lenne, biztos kiábrándulnék magamból, meg talán az emberekből is. 

De a lényeg egy: Elhagytam a füzetemet, viszont továbbra is igénylem, hogy kiadjam magamból a gondolatokat. Egy két hónapig ezt versekkel oldottam meg, de se a minőségükkel se a hatásukkal nem voltam megelégedve. És amikor valaki azt mondta nekem, újból kéne kezdenem a blogolást, rájöttem, hogy igaza van. Bár ez nem is annyira újból kezdés, nem is annyira blogolás, inkább csak írok, néha ide, néha nem, néha nagy kihagyásokkal, néha gyakrabban, sosem szakad vége igazán és sosem folyamatos igazán. Ez lenne tehát az ok, az apropó, az egész.

Első rajzom Bowieról

Erről a füzetemről meg még annyit, hogy a nagy löketet, hogy ezt tényleg írjam az hozta meg, hogy pont aznap amikor elkezdtem írni halt meg David Bowie. A gyász miatt hirtelen túl sok érzelem gyűlt fel bennem, amit mindenképpen le kellett vezessek valamivel és erre kevés jobb módszer létezik, mint írni meg rajzolni. Így ezt tettem. Lelkileg még mindig megterhel ez az esemény, mert Bowie tényleg nagyon sokat jelentett nekem, nagyon mélyen befolyásolta a személyiségem fejlődését és az életemet. Ezért a mai napig vannak róla gondolataim, ezeknek a leírását meg nem szabad megszakítanom, úgy érzem. Ahogy ezeket írogattam, melléjött minden más ami a fejemben volt, így született meg az a komplex és összetett gondolategyüttes ami a füzetbe került. Ennek hiányában kényszerültem az érzéseim más formában való kiadására. Hogy miért nem írtam más füzetbe? Nem lett volna ugyanaz. Abban benne van a lelkem.

Képek ha valakit érdekelne:

Igénymentes övezet

Hogy mi vett rá ennyi idő után a blogírásra, annak egy külön bejegyzést szánnék, ez viszont egészen másról fog szólni.
Határozottan állítom, hogy amíg az ember rá nem kényszerül, elképzelni sem tudja, mennyi mindent tud nélkülözni. Én viszont, ahogy a cím is mutatja, meggyőződésem, hogy túl sokat is tudok róla. Hogy miért az egyszerű. Kedves osztályfőnökünk megszervezte nekünk második nyári táborunkat, de ezúttal nem bicikliztünk és nem a hegyekbe mentünk, hanem a Tiszára és eveztünk.
Átázott cuccok. Leégés. Fáradtság. Szenvedés.
Ezek a szavak ugranak be először. És mégis jó volt.
A tavalyi tábor után nem voltak kétségeim, tisztában voltam vele, hogy nehéz lesz, mindenkit utálni fogok közben, haza akarok menni, meg akarok halni és hasonlók. De azt még a biciklizés után sem tudtam felmérni, hogy mennyire igénytelen körülményeket vagyok képes elviselni. Most már fel tudom.
Első nap még keveset eveztünk, sokat ültünk vonaton és összességében bizakodva indultunk neki a dolgoknak. Egészen addig amíg rá nem kellett jöjjünk, hogy ott alszunk amilyen szárazföldet találunk és azt esszük amit megfőzünk magunknak. De az első kőpad amin megálltunk még idillinek tűnt. A vízbe feküdtünk, kövekkel a hátunk alatt és néztük a Tiszát. Olyannak tűnt, mint egy folyó tenger. Egy köves tengerparttal. Táborozásra viszont nem volt alkalmas ezért vissza kellett zökkenjünk a valóságba és visszaszállni a kenukba. Ahol aludtunk végül nem sokban különbözött az első helytől. Talán kicsit nagyobb volt. Kavicsos parton bele sem szeretnék gondolni mennyire nehéz volt sátrat verni. De megoldottuk. Az átázott ruháimat jóhiszeműen a napon hagytam száradni. A túlpaprikázott tojásrántottaevés után már csurom víz volt az esti párától. Én azt hittem elsírom magam. Végül csak megittam a maradék két energiaitalomat. Jobb lett sokkal. Koffein függőként ez mindig segít. A következő meglepetés az volt, mikor a tanár úr bejelentette, hogy őrséget kell tartani, mert az Ukrán határ mellett vagyunk és ez nem az ország legbiztonságosabb területe. Két órás műszakokkal, két-két ember kellett a tábortűz mellett virrasszon estétől hajnalig. A háromtól ötig tartó műszakot vállaltam de egész éjszaka ott ültem a tűz mellett. Legalább szórakoztattam az aktuális őröket. Mindenki kómás volt. És minden más távolinak tűnt. Fura is volt így beszélgetni. Így az ember könnyebben ossza meg a bajait. Ha éjjel kettőkor a tüzet vigyázod valakivel akkor is kitárod az életed előtte ha előtte azt sem tudta rólad hány testvéred van. Ez szerintem jó dolog. Mert mire felkel a nap jobban ismeritek egymást de ez mégsem nyilvánul meg semmiben. Nem változtat az életeden de könnyít a lelkedet. Elég nagyot.
Másnap vigyázva, hogy a túlparthoz ne evezzünk túl közel (mert vagy lelőnek az ukrán határőrök, vagy fürdőruhában visznek a kijevi börtönbe) indultunk tovább. Ennek a napnak a legjobb része a Túr bukógátja volt. Ha valaki azt mondja nekem, hogy két nap múlva egy folyó zúgójában fürdök tetőtől talpig ruhában azzal küzdve, hogy ne sodorjanak a szikláknak a habok, azt mondtam volna, elment az esze. És mégis ez történt. Imádom az osztálykirándulásokat, mert folyamatosan olyan valószínűtlen helyzetekbe hoznak minket, amikor megmutatkozik az összetartásunk. Ott és akkor bárkinek megragadtam a kezét és és kihúztam a vízből de tudtam, hogy én is bármikor megkapom ezt a segítséget. Csodálatos érzés egy olyan ember karját fogni aki megkockáztatja, hogy veled együtt csúszik neki egy sziklának pedig különösebben közel sem állsz hozzá. Aki ezt kihagyta szerintem nagyon sokat vesztett. Hihetetlen érzés rádőlni a vízre és szembenézni a nappal, ami bevilágítja az előtted lezúduló vízesést.

Túr bukógát

Innen nehéz volt továbbindulni. A nap vége pedig még nehezebb volt, mert a homokpad amin aludtunk volna a Tisza magas vízállása miatt víz alatt volt. Tovább kellett menjünk és keresnünk egy megfelelő kempinget. Már két nap után is furcsa volt ilyen félcivilizált környezetbe lenni. Oda is az ukrán horgászok meglepetésére hangosan énekelve jutottunk el. Nem is gondoltam volna, hogy valaha hasznát veszem az énekórán tanult daloknak, mégis nagy lendületet adtak. Estére viszont kikészültem. Hatvan-hetven órája nem aludtam és még koffein sem volt a közelemben. Ez a megterhelő fizikai aktivitással kombinálva teljesen kikészített. Szédültem, mikroalvás szerűen kimaradtak történések, kisebbeket hallucináltam és paranoiás lettem. Vacsoráig még kihúztam valahogy és ettem egy kis levest, ez volt az összes ételbevitelem aznap.
Másnapra visszatért az erőm. szükségem is volt rá, 36 kilométert kellett haladnunk, mert a kikötőhelyek mind víz alatt álltak. Egy random komp mellett találtuk helyet, amit némi szenvedés után használhatóvá tettünk. A folyó ezen a részen sarasabb volt mint addig bárhol, ezért a fürdés ezen módja kizártnak tűnt. Az alternatív megoldás a túránk egyik legnagyobb élményévé vált. A közeli faluban fürödtünk egy kék kútnál. A falusi asszonyok megjegyzései és a többi ember bámuló tekintete miatt polgárpukkasztó magatartásnak tűnt amit rendeztünk. pedig csak hét fürdőruhás lány fürdött egy ivókútnál, majd vonult keresztül fogat mosva, törülközőben a falun. Mi csak nevettünk. Az ilyen emlékek miatt éri meg ott lenni. Aznap sem aludtam, ellenben parázsban főztem kávét a kotyogós kávéfőzőben. szükségünk is volt rá. A falusi rendőrök, jobb dolog híján beszélgettek az őrködőkkel.
Reggel ha hullafáradt voltam is, a lelkesedésem megmaradt. Viszont a negyedik napot mindenki lehangoltan zárta. Ki az elvesztett focimeccs, ki más miatt.
Ötödik nap el kellett köszönjek a többiektől. Ők még négy napot a Tiszán lesznek de én hazajöttem a VOLT fesztivál miatt. Egyik barátnőmmel utaztunk Záhonytól Budapestig vonattal. A hat órás útból ötöt biztosan végigaludtunk. És bár büdösen, koszosan, hullafáradtan és kiábrándultan jöttünk haza, mégis az osztállyal töltött egyik legjobb öt nap után vagyunk azt hiszem.
Semmi kedvem nem volt eljönni és magam mögött hagyni őket az evezéssel, a kenukkal és a folyóval együtt, így nagyon remélem, hogy a VOLT 4 napja bőven kárpótol mindenért. Nem lesz könnyű de, hogy milyen volt arról majd öt nap múlva nyilatkozok. Addig is: örülök, hogy elmentem, mert így születnek a legjobb emlékek. És ilyen emlékkel indítani a 2016-os nyaramat felemelő.