Végre megint írok. Na ehhez is az kellett, hogy lebetegedjek és kényszerből itthon kelljen maradjak. Vagy nem annyira kényszerből. Őszintén szólva nem igazán fűlött a fogam a három témazáróhoz sem...
Mindenesetre remek iskolai napot hagyhattam ki. Még akkor is ha nem sajnálom.
A legutóbbi bejegyzésem óta, sok minden változott. Tavasszal jó is volt meg nem is. Szerettem is az életem meg nem is. Ez most is így van. Abban már biztos vagyok, hogy a szilveszteri kívánságom teljesült: sokkal több minden történik velem mint tavaly. Jó dolgok és rosszak is.
Rossz dolog például, hogy betöltöttem a tizenhatot. Nem tudom miért, ez a tizenhat év nekem mindig is egy fordulópont volt. Öregnek érzem magam. Milyen kibaszott sok ideje rontom itt a levegőt! Semmit sem tettem még aminek haszna lenne ami maradandó, mondjuk maradandóbb mint néhány rajz vagy falfirka. És félek tőle hogy majd 46 évesen sem mondhatok el ennél többet magamról.Bár igaz, addig nem is akarok élni. De az idő gyorsan telik és ijesztő gondolat, hogy talán csak 30 év múlva veszem észre, milyen gyorsan. Nem akarok megöregedni. Ez az egyik legnagyobb félelmem. Inkább halnék meg fiatalon. És azt is tudom, hogy 16 év még bőven fiatal, előttem az élet, de mégis, olyan közel vagyok ahhoz, hogy felnőjek. Persze az, hogy 18 éves vagy nem jelent semmit. Van akinek sokkal hamarabb és van akinek talán sosem kell felnőnie. Attól, hogy 16 vagyok, vagy 18 éves leszek még ugyanolyan felelőtlen vagyok. De ez az egyetlen ami miatt szeretek élni. Felelőtlennek lenni annyi mint szabadnak lenni, fiatalnak lenni és számomra ez az egyetlen boldogság. Így könnyű, gyors és mozgalmas az élet. Akkor már nem annyira könnyű mikor a szüleim rájönnek, hogy közel sincs minden rendben. Hogy pont olyan gyerek lettem akiktől féltettek. Hogy nem vigyázok magamra, pont oda megyek ahova a legkevésbé kéne és pont azt teszem amitől tiltottak. Hogy én is tudom, hogy ez rossz. Hogy tönkre fogom tenni magam és hamar kiégek. Hogy nem alszom, nem eszem, koffeinen élek, az házibulikon nem hárman vagyunk és nem málnaszörpöt iszogatunk. Hogy nem óvodás vagyok, hanem fiatal. Ez megtörtént. Erre mind rádöbbentek. És nekem nehezebb lett az életem. Mégis hogy tudnám mindezt folytatni, anélkül, hogy még gyanakodva se vegyenek észre semmit? Vagy nem kéne folytassam? Istenem, hányszor hallottam, hogy nem most kéne elrontsam az életem, mert most még nem érzem a súlyát. De ki az az idióta aki akarja érezni az élet súlyát? Rengeteg ilyen gondolat kavarog a fejemben. Egyszer én is meghalok. Egyszer mindenki. Számít, hogy hogyan? Számít, hogy mikor? Másoknak fájni fog ha már nem leszek? Nekem nagyon fájt, hogy most halt meg egy számomra nagyon fontos ember. Még inkább meg akartam halni, mint eddig bármikor és átkoztam magam, hogy miért élek még, miért kell ezt végignézzem? Ha hamarabb meghalok, nem kell átéljem ezt. A szeretteim halálát. Ez is furcsa kérdés, hogy kiket szeretek. Itt nálam felborul a rend. Fogalmam sincs. Azt se tudom kit szeretek igazán ha egyáltalán képes vagyok igazán szeretni. A barátaim talán a legfontosabbak számomra, ők tartanak életben. Ha velük vagyok végre élni akarok, ha csak órákra, percekre is. Filmbeillő életem van. Mégis mi más lenne? Minek lehet nézni egy ilyen életet? Balatonra menni a barátokkal, megszökni éjszaka, hajnalban hazatérni, eltűnni Budapest belvárosában, lenézni a Dunára egy híd pillérjéről, és elgondolkozni mi lenne ha leesnél...aztán visszalépni és menni tovább. Telefonálni egyet, ami egy pillanatra mindent megváltoztat. Pár nap múlva az iskolapadban ülni. Furcsa kettősség. Az élet szeretete és a halálvágy. Pont ahogy élek. Imádok élni és mégis, minden amit szeretek tönkretesz. Hétvégék, amikor annyi minden történik, hogy csak szavak maradnak meg. Emlékképek. És mikor három nap múlva újra iskola, visszaránt a valóság a földre. És kezdődik előröl. Reggel felkelsz, elmész iskolába, utána különórák, hazaérsz és másnap újra. Újra és újra a végtelenségig. Miért várod a pénteket? Három nap és megint ugyanaz kezdődik. Miért várod a nyári szünetet? Ott három hónapod van, de ugyanoda érsz vissza. Vasárnap, vagy augusztus utolsó napján úgyis vége a jó életnek. De mégis várod őket. Mintha csak álmodnál egy kis időre. Aztán a hétfő felébreszt, mint a hideg zuhany. Viszont vannak pillanatok amikor olyan közönyt érzek emberek iránt akik a legfontosabbak kéne legyenek, hogy az már szinte ijesztő. De talán ez se számít, majd megoldja helyettem az élet. Amíg élünk, addig meg éljünk úgy, mintha bármikor meghalhatnánk.
Mindenesetre remek iskolai napot hagyhattam ki. Még akkor is ha nem sajnálom.
A legutóbbi bejegyzésem óta, sok minden változott. Tavasszal jó is volt meg nem is. Szerettem is az életem meg nem is. Ez most is így van. Abban már biztos vagyok, hogy a szilveszteri kívánságom teljesült: sokkal több minden történik velem mint tavaly. Jó dolgok és rosszak is.
Rossz dolog például, hogy betöltöttem a tizenhatot. Nem tudom miért, ez a tizenhat év nekem mindig is egy fordulópont volt. Öregnek érzem magam. Milyen kibaszott sok ideje rontom itt a levegőt! Semmit sem tettem még aminek haszna lenne ami maradandó, mondjuk maradandóbb mint néhány rajz vagy falfirka. És félek tőle hogy majd 46 évesen sem mondhatok el ennél többet magamról.Bár igaz, addig nem is akarok élni. De az idő gyorsan telik és ijesztő gondolat, hogy talán csak 30 év múlva veszem észre, milyen gyorsan. Nem akarok megöregedni. Ez az egyik legnagyobb félelmem. Inkább halnék meg fiatalon. És azt is tudom, hogy 16 év még bőven fiatal, előttem az élet, de mégis, olyan közel vagyok ahhoz, hogy felnőjek. Persze az, hogy 18 éves vagy nem jelent semmit. Van akinek sokkal hamarabb és van akinek talán sosem kell felnőnie. Attól, hogy 16 vagyok, vagy 18 éves leszek még ugyanolyan felelőtlen vagyok. De ez az egyetlen ami miatt szeretek élni. Felelőtlennek lenni annyi mint szabadnak lenni, fiatalnak lenni és számomra ez az egyetlen boldogság. Így könnyű, gyors és mozgalmas az élet. Akkor már nem annyira könnyű mikor a szüleim rájönnek, hogy közel sincs minden rendben. Hogy pont olyan gyerek lettem akiktől féltettek. Hogy nem vigyázok magamra, pont oda megyek ahova a legkevésbé kéne és pont azt teszem amitől tiltottak. Hogy én is tudom, hogy ez rossz. Hogy tönkre fogom tenni magam és hamar kiégek. Hogy nem alszom, nem eszem, koffeinen élek, az házibulikon nem hárman vagyunk és nem málnaszörpöt iszogatunk. Hogy nem óvodás vagyok, hanem fiatal. Ez megtörtént. Erre mind rádöbbentek. És nekem nehezebb lett az életem. Mégis hogy tudnám mindezt folytatni, anélkül, hogy még gyanakodva se vegyenek észre semmit? Vagy nem kéne folytassam? Istenem, hányszor hallottam, hogy nem most kéne elrontsam az életem, mert most még nem érzem a súlyát. De ki az az idióta aki akarja érezni az élet súlyát? Rengeteg ilyen gondolat kavarog a fejemben. Egyszer én is meghalok. Egyszer mindenki. Számít, hogy hogyan? Számít, hogy mikor? Másoknak fájni fog ha már nem leszek? Nekem nagyon fájt, hogy most halt meg egy számomra nagyon fontos ember. Még inkább meg akartam halni, mint eddig bármikor és átkoztam magam, hogy miért élek még, miért kell ezt végignézzem? Ha hamarabb meghalok, nem kell átéljem ezt. A szeretteim halálát. Ez is furcsa kérdés, hogy kiket szeretek. Itt nálam felborul a rend. Fogalmam sincs. Azt se tudom kit szeretek igazán ha egyáltalán képes vagyok igazán szeretni. A barátaim talán a legfontosabbak számomra, ők tartanak életben. Ha velük vagyok végre élni akarok, ha csak órákra, percekre is. Filmbeillő életem van. Mégis mi más lenne? Minek lehet nézni egy ilyen életet? Balatonra menni a barátokkal, megszökni éjszaka, hajnalban hazatérni, eltűnni Budapest belvárosában, lenézni a Dunára egy híd pillérjéről, és elgondolkozni mi lenne ha leesnél...aztán visszalépni és menni tovább. Telefonálni egyet, ami egy pillanatra mindent megváltoztat. Pár nap múlva az iskolapadban ülni. Furcsa kettősség. Az élet szeretete és a halálvágy. Pont ahogy élek. Imádok élni és mégis, minden amit szeretek tönkretesz. Hétvégék, amikor annyi minden történik, hogy csak szavak maradnak meg. Emlékképek. És mikor három nap múlva újra iskola, visszaránt a valóság a földre. És kezdődik előröl. Reggel felkelsz, elmész iskolába, utána különórák, hazaérsz és másnap újra. Újra és újra a végtelenségig. Miért várod a pénteket? Három nap és megint ugyanaz kezdődik. Miért várod a nyári szünetet? Ott három hónapod van, de ugyanoda érsz vissza. Vasárnap, vagy augusztus utolsó napján úgyis vége a jó életnek. De mégis várod őket. Mintha csak álmodnál egy kis időre. Aztán a hétfő felébreszt, mint a hideg zuhany. Viszont vannak pillanatok amikor olyan közönyt érzek emberek iránt akik a legfontosabbak kéne legyenek, hogy az már szinte ijesztő. De talán ez se számít, majd megoldja helyettem az élet. Amíg élünk, addig meg éljünk úgy, mintha bármikor meghalhatnánk.
 |
| We live our lives like we ready to die |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése