Szörnyű, hogy a régi tapasztalatok, a rossz emlékek, a makacsság, az, hogy az ember azt hiszi a saját életében csak ő létezik és senki másról nem kell tudomást vegyen mennyire el tud cseszni mindent. Nekem is elcseszte egy fél éjjelemet, három óra intenzív sírás, aminek olyan okai voltak amik vagy nem valósak, vagy elfogadni kéne őket nem sírni rajtuk. Hogy mi? Bebeszélt tévhitek, hibás következtetések, előítéletek, az, hogy mindig mindenkinél okosabbnak kell érezzem magam, hogy mindig a legrosszabbat feltételezem és bevallom néha jól esik szenvedni, rendkívül tragikus módokon beállítani a valóságot, úgy, hogy minél szerencsétlenebbnek tűnjek. És ilyenkor nem látok, nem hallok, nem gondolkozok, mondhat bárki bármit, lehet valami teljesen egyértelmű, akkor sem fogom elfogadni. Főleg ha van már bennem egy nagy adag alkohol. Ha van bennem egy nagy adag alkohol, miáltal hihetetlenül hisztis leszek. Megbántok embereket, azzal, hogy magamat állítom be szerencsétlennek miattuk, mikor semmi rosszat nem tesznek. Megvádolom őket hülyeségekkel, bizonygatok nekik valótlanságokat a saját igazamról meggyőződve. Feltételezek mindenféle baromságot, aminek a fele nem igaz és ezekből nem engedek. Igen néha ilyen leszek. Néha túl sokat gondolkozom. Túl sok zenét hallgatok, túl sokat jelentenek nekem a dalszövegek amiket akarva akaratlan is ráhúzok az életemre és általában igaz de esetenként (mint például most), hibás következtetésekre jutok.
Aztán ha lenyugodtam és végre hajlandó vagyok elfogadni a néha túl szépnek tűnő, de még mindig reális valóságot, megint minden rendben van és az élet megy tovább. De néha a múlt visszaránt, mert akármennyire is a mának élsz, a múlt hozzád tartozik, az tett azzá aki vagy, anélkül egy más ember lettél, sosem szakadhatsz el tőle teljesen. Olyan mint egy függőség, amely mindig ott lesz veled, kísért az egész életeden át, és ha egy pillanatra nem figyelsz, vagy elveszted a lélekjelenléted, újból felülkerekedik rajtad. Nehéz kivergődni amikor a hullámok összecsapnak a fejed fölött, nehéz nem belefulladni mikor lehúznak az örvények. De a jelen, a most az az ami számít igazán, mert se a múltadon nem tudsz változtatni utólag, se a jövődet nem tudod élni. A te döntésed, hogy az elmúlt történések közt vergődsz, az álmaidból építkezel, vagy megvalósítod ami megvalósítható és boldog vagy vele. Szerintem érdemes az utóbbit választani. Mindig lesz olyan, hogy eszedbe jut egy-egy emlék, ez nem baj, ez szükséges. Csak vigyázni kell, hogy ne billenjen át a mérleg az esztelen agyalásba vagy múlton.jövőn való rágódásba mert mindkettő végzetes lehet.
De ha elkap az álomszerű valóság, a jelen varázsa, a napok forgataga, az órák sebes múlása, az, hogy néha csak sodródj az árral, ne tervezz és ne gondolkodj, lesznek jó napjaid hidd el nekem. Akármennyire is rossz és fölösleges volt az a három órás sírómaraton amit rendeztem (mert olyanon sírtam, amivel kapcsolatban mindenem megvan), a házibuli, ahol voltam aznap éjjel jó emlék maradt, nagyon szép emlék. Ha képes vagy a pillanatnyi hullámvölgyeiden felülkerekedni és gyorsabban, vagy lassabban de átlendülni rajtuk, akkor nincs baj, mindenkinek belefér egy két óra melankolikus depresszió, vagy hisztérikus sírás. Mert valahogy ki kell adni a feszültséget. És ezt akinek igazán számítunk úgy is el fogja fogadni.
Hogy ki, hogy lesz túl a nehéz időszakain (ha csak órák, percek, vagy akár hónapok, évek legyenek is azok), változó mindenkin más segít. Sport, alkotómunka, barátok, kikapcsolódás, pihenés, tanulás...mind mind mások vagyunk, de találhatunk valamit, ami helyrepofoz minket és segít kimászni a gödörből, ha baj van.
Nekem a művészet szabadsága, hogy létrehozzak valami maradandót, felírjak egy dalszöveget a falra, lerajzoljak egy arcot, egy érzést, elénekeljek egy dalt, táncoljak, vagy akármilyen más formában kiadjam magamból az érzéseim segít a legtöbbet.

***