Most kéne írjak valami érdekes témáról, eseményről a saját stílusomban, kéne írjak róla egy furcsa véleményt, ami különbözik a tömeg gondolkodásával, ez mind szép és jó, csak az a bökkenő, hogy nincs téma, nincs vélemény, nincs semmi, ami arra ösztökélhetne hogy egy frappáns cikket írjak.
Mostanában sok minden történt velem, de gondolom ez senkit nem érdekel, mert nem volt semmi igazán mélyenszántó, vagy érdekfeszítő amiről oldalakat tudnék fecsegni. Az én ügyes-bajos kis problémáim és unatkozással telt óráim pedig nem sok mindenkit tudnának lekötni. Nem is szeretek ilyenekről írni, mert nem akarom, hogy az én blogom is egy legyen azok közül a tinilányok blogai közül, akik az unalmas életük minden egyes percét meg akarják osztani a világgal, mert azt hiszik, ha panaszkodnak a mindennapjaikról attól népszerűek lesznek.
Hogy ne hazudtoljam meg magam, nem fogom minden szánalmas napom minden szánalmas percét megosztani veletek, csak velősen röviden azt, ami bizonyos szempontból "érdekes" lehet, ha nem is az én szempontomból.

Hát elballagtam. Mindenki mindenhol erről beszél. Felmegyek facebookra. Beszélgetni kezdek a barátaimmal. Legalább öt ember ezt kérdez: 

-Milyen volt a ballagás?

Mit lehet erre írni? Őszintén szólva olyan semmilyen. Csak elballagtam. Persze mindenki másnak ez csodálatos élmény, csodálatos képekkel lettek megörökítve, hatalmas csokorral, lufikkal, sok rokonnal meg mindennel ami kell. 

Én meg csak elballagtam. Egy szerény csokor, lufi az nem volt, nem is kell. A szüleim, az egyik öcsém. 

A kék cipőm. Mindenki másnak fekete.

Nekem kék.

Szörnyű képek.

A válaszom erre:

-Milyen volt a ballagás?

-Hát, jó.

Ennyi.

Volt még egy évzáró is, előtte találkoztam az új osztályommal, de ott sem volt semmi extra. Minden átlagos. És semmilyen. Talán én is az vagyok. 

Egyetlen elviselhető dolog az volt számomra, mikor az egyik legjobb barátnőm, akit már gyerekkoromtól fogva ismerek itt volt nálunk három napig. Lelket öntött belém, hogy van miért tengjem a napjaim, és fordítva. Kölcsönösen lelket öntöttünk egymásba.

Még annyi érdekes lehet, hogy egyik nap elmentem Kincső barátnőmmel a Rákóczi térre, és eltöltöttünk egy pár kellemes percet egy idegbeteg csöves társaságában aki körbe körbe ténfergett. Tornáztam, és Kini lefényképezte. Egy öreg nénike meg kedvesen megtapsolt. Haha.

Rákóczi téren

De ezzel be is fejeződik a vidám dolgok sora. A családi életem egy katasztrófa. Nem számít. Semmi sem. Remélem nektek jobb kedvetek van. Azért öngyilkos nem leszek. 

Ja és még valami. olvassatok utána ha lehetőségetek van rá az enneagrammnak. Nagyon érdekes és mindenki megtalálja a saját személyiségét ebben az elméletben, ami kilenc embertípust különböztet meg személyiség alapján. Nekem sokat segített, hogy kiismerjem magam.

Éljétek túl az életet! (Sok szerencsét!)