Csak egy hétvége

Amikor csütörtökön voltam a barátnőmmel, és eszembe jutott az a csodálatos ötlet, hogy másszunk fel a Szabadsághídra, eszembe sem jutott, hogy ez a meggondolatlan lépésem milyen balszerencse-sorozatot fog elindítani az életemben. A legjobb nyaram közepén kezdődött, és ott ért véget, hogy lelkileg totál lepusztulva írok blogbejegyzést az elbaszott életemről.
Lényeg a lényeg, a Szabadsághíd oldalán mászkáltunk, felmásztam az oszlopokig, nem is gondoltam bele, hogy ha leesek ripityára töröm magam, vagy akár meg is halhatok, esetleg megbüntet egy rendőr hídon mászkálásért. Szép volt a kilátás, én meg boldog, ott volt Kini a legjobb barátnőm, röhögtünk a minket bámuló embereken, röhögtünk mindenen, röhögtünk az életen. Képeket csináltunk, minél több ember fordult hátra, hogy megbámuljon, annál jobban éreztük magunkat, annál nagyobb poénnak éreztük az egészet.
Továbbmentünk, hogy átsétáljunk a hídon, láttuk, hogy két fiú lekoppintotta az ötletünket. Felálltak a hídra és fotózkodtak. Na mondom, ez nem lehet igaz, akkor csináljunk olyant amit, tényleg senki sem csinál utánunk. És mit csinálok én hülye? Cigánykerekezek a hídon. Oké, nem esem le, nem haltam meg élek. Kini levideózza, röhögünk az egészen. Aztán amikor a barátnőm hátra fordul, hogy lefényképezze a Dunát, még egyet cigánykerekezek. Utána gyorsan leugrok és mi lesz? Nem belém jön egy biciklis? Én erre esek, ő arra, beesik a híd állványzata alá, a barátnőm aki semmit nem látott az egészből pedig úgy megijed, hogy végül elszaladunk. Totál frászt kaptam, hogy szegény ember elé odaugrom. Mert az ember biciklizik, néz előre, jobbra, balra, de fel semmiként. Ennél már csak az lenne váratlanabb ha a föld alól ugranék ki. Lesétálunk a hídról, leülünk egy padra, erre jön egy mentő. De nem szirénázik, csak megáll a baleset helyszínén. Pár perc múlva továbbmegy, szintén nem szirénázik. Vagyis az embernek semmi baja nem lett, de azért bántott még a lelkiismeretem, hogy miattam (vagyis félig-meddig) az én hibámból esett el. Olyan bűntudatom lett, hogy azt gondoltam ennél már nem lehet rosszabb. ennél már semmi sem rosszabb.
Persze nem lett igazam. Másnap kitaláltuk, hogy megyünk a Váci utcába sétálni. Mikor végre beértünk a városba, a négyes-hatos villamossal utaztunk tovább. A Nyugatinál szálltunk le, mert Kini úgy emlékezett, ott kell. Utána én úgy érzésre próbáltam megtalálni a Váci utcát, mert Kincsőnek semmi tájékozódóképessége nincs. Egész jó helyen jártunk, kimentünk a Duna partra, hogy ott sétáljunk el a Március 15.-e térre. Úgy döntöttünk felszállunk a kettes villamosra. Augusztus elseje volt. Mi meg felültünk. Nálam se jegy, se bérlet. Nem megbüntet a rohadt ellenőr? Mi meg úgy beszartunk, hogy semmi mese nem jutott eszünkbe. Pedig mennyi lehetőség van. Elkezdünk külföldiül hadoválni, azt mondom az édesanyám Békéscsabán dolgozik, de én nem adhatom meg az adataimat, idegeneknek, nem lett volna olyan hülye, hogy ott vár órákig. Vagy elfutunk, vagy nem szólalunk meg. Akármi. Mikor a bérletet kellett volna vennem, akkor nem találtam meg a diákigazolványomat. Vettem egy heti-bérletet. Mert ez nem olyan sok pénz, mint a felnőtt bérlet. Mikor ma bevittem, akkor azt mondták ez heti JEGY, nem heti BÉRLET. Így ki kell fizetni a tizenhatezer forintot, plusz fizettünk még ötöt. És ezzel még nincs vége. Úgy búcsúztam el az anyámtól, hogy azt hittem, ennél már TÉNYLEG nem lehet rosszabb.
Dehogynem.
Ma már örültem, hogy visszajöhetek Kinihez. Kitaláltuk, hogy elmegyünk a Kopaszi-gátra. Oda nem kell jegy, nem kell bérlet. Deszkával mentünk. Nagyon jó volt. Jól is éreztem magam. Mind a ketten jól éreztük magunkat. Kincső megkívánta a jégkását. Vettünk egyet. Míg megette, addig egy padon ültünk. Aztán elsétáltunk egészen a gát végéig. Ott leültünk a partra, a víz ott hullámzott. Nekem meg valamiért rossz kedvem lett. Arról beszéltem a barátnőmnek, mik azok a dolgok, amik nem jól mennek az életemben. Mi az amit nem szeretek magamban, mi az amit nem szeret bennem a családom, mit nem szeretek én bennük. Nagyon rosszul éreztem magam. Annyira, hogy minél többet beszéltem, annál rosszabb volt. El is sírtam magam. amikor elindultunk vissza már rossz kedvünk volt. Amikor akartam venni valami kaját akkor láttam, hogy nincs ott a pénztárcám. Végül órákig kerestük. Rendőrségre mentünk, kukáztunk. Mindenhova visszamentünk ahol jártunk. Nem találtuk. Minden hiába. Sosem éreztem ennél pocsékabbul magam. Meg akartam halni. Mikor beszéltem anyával nagyon szomorú voltam. És dühös. Magamra, anyámra, mindenkire aki él és mozog, sőt azt is ami nem. Mikor Kini anyukája mondta, hogy ne idegeskedjünk, nézzünk meg egy filmet (ajánlotta A Titok című filmet). Azt gondoltam, ez nem fog felvidítani, semmi sem lesz jobb. Mégis elkezdtem nézni. A cikk megírása közben néztem, (illetve hallgattam) és akárhogy is, jobban lettem! És már

Szabadsághídon mászkálni jó

nem érzem magam egy lelki roncsnak. Ha valakinek olyan érzése van, hogy már nincs visszaút, sehol semmi jó érzés, csak kétségek, akkor nézzen bele. Ha előítéletek nélkül nézi, tíz perc múlva jobban lesz. De csak akkor, hogyha tényleg szeretne jobban lenni. És képes ELHINNI, azt amit hall illetve lát a filmben.
Szóval tulajdonképpen életem legszerencsétlenebb hétvégéjének végén most mégis jól érzem magam, ellentétben azzal, hogy hogy kezdtem a bejegyzést. Elvesztettem a nyárra tervezett maradék két tábort, az anyám bizalmát, az apámét is, talán ki sem tehetem a lábam egy hónapig a házból, de nem baj, most jól érzem magam.
Pozitív gondolat: lett rólam egy jó kép.
Imádom ezt a Ramones pólót, kár hogy már csak az emlékük előtti tisztelgés.
Ha kíváncsiak vagytok nézzétek meg a filmet
Remélem tetszeni fog és másnak is segít.
Ha lesz egy kis időm megírom a már régóta tervezett két cikket:
Egyiket a gyönyörű olaszországi utamról, a másikat a Kiskutason töltött vakációmról, ami szintén nagyon jól telt.




Itt a film, nézzétek meg!