Amikor rohadtul tanulnom kéne

Most végre úgy érzem megint tudok írni.
Lehet az kellett hozzá, hogy megcsapjon ma reggel a kettőhúsz, mert megcsapott.
De élek, szóval örülök a fejemnek, és írom a blogomat mert lehet, hogy a következő ilyet nem élem túl...
Viccen kívül, nem lenne előnyös még egy ilyen életveszélyes próbálkozás, mint belenyúlni az áramba. Szerencsére azon kívül, hogy pár órája bizsereg az ujjam nagyobb bajom nem lett. Lehet nem is vagyok olyan szerencsétlen mint ahogy gondoltam.
Miután a kezdeti sokkon túltettem magam rájöttem hogy a tegnapi iskola miatt ez a vasárnap tulajdonképpen az egész hétvége, és hogy megint eltöltöttem az időmet, megint nem tanultam semmit, sőt most sem teszem azt pedig rohadtul kéne. De rohadtul nincs kedvem. Ezt csak fokozza, hogy az utóbbi egy-két hétben csak az óráim fele volt megtartva a lúdavató miatt és az is hogy a biológia táblázatok és nyelvtani szabályok annyira unalmasak hogy még a tanárokat se kötik le, ők is csak feladják házinak őket nem tanítják meg. Dolgozatot persze írunk belőle így ez nem a legjobb változat de kezdek hozzászokni.
Úgy döntöttem, hogy ha már a napokban hetekben ezzel töltöttem a napjaim legnagyobb részét le írom mi is ez a lúdavató.
Mivel az iskolánkat Fazekas Mihályról nevezték el, ezért minden ősszel, a kilencedik évfolyam osztályai előadják az általa írt Lúdas Maytit. Minden osztály egy levonást ad elő a négy részes műből. A lényeg hogy minél viccesebb és jobb színdarabok szülessenek ezért megváltoztathatjuk a történetet csak az alapsztorinak kell maradnia. Amikor lement mind a négy előadás a közönség szavazhat hogy melyik osztály volt a legjobb, és amelyik a legtöbb szavazatot kapja az az osztály megnyeri a közönségdíjat. A lúdavató előtti héten szabad kampányolni, plakátokat kiragasztani, sütit osztani, vagyis mindent amivel rá tudod venni az embereket hogy a te osztályodra szavazzanak. Idén ez talán kicsit átesett a ló túloldalára, mert egyik osztály hozott egy pinatat és amikor a gyerekek a cukrokat szedték fel a földről, egyik fiút letaposták és eltörött a lába...a tanárok már ennél kevésbé drasztikus dolgokon is kiakadtak, például, hogy hotdogos pult lett a szekrényből, vagy hogy kakaó és tejszínhab folyt a tanári asztalon, így az összes osztály kapott bőven lebaszást, néha jogosan néha kevésbé (az én osztályom természetesen kevésbé).
Vagyis a kampányolás az elmúlt héten volt, kedden azaz holnapután lesz a lúdavató (azt hittem még több idő van) ami miatt kicsit izgulok, de azért nagyon várom. Persze ezen kívül történnek más dolgok is csak ez jelenleg kitölti az időm nagy részét.
De egyik nap sikerült hazafelé menet elhagyjam a nyolc éves öcsémet egy villamosmegálló erejéig, ugyanis mindketten lógtunk, amikor jött az ellenőr én gyorsan leszálltam ő viszont fennmaradt, a villamos meg elment...szerencsére volt annyi lélekjelenléte hogy leszállt a következő megállóban, de nagyon megijedtem annyi szent. Szerencsére a szüleim nem tudták meg, mert mindketten hallgattunk mint a sír.
Szóval történnek dolgok, meglehetősen sok, első óra előtt rohangálok tejért, hogy tudjunk még több kakaót osztogatni kampányolási célokból, free hugos pólóban járkálunk, éjszakába nyúlóan sütögetünk tanulás helyett. És én ezeken kívül még írni is próbálok, mert kit érdekel a nyelvtan doga ha egy blogger vagyok...

 

Újra suli újra blog

Meg kell mondjam őszintén az elmúlt több mint egy hónapban nem csak azért nem blogoltam mert nem volt időm, mert éppenséggel akár lehetett is volna, és nem is azért mert nem volt miről írjak, hanem azért mert féltem. Volt miről írjak bőven, most is van, de más dolgok amiket annyiban hagytam valószínűleg kimaradnak mert már nem aktuálisak vagy már nem gondolkodom rajtuk.
Igazából egyetlen észérvem az hogy amit le akartam írni, nem úgy terveztem, hogy a szüleim tudomására jusson, amit leírok. Ettől csak azért féltem mert a nevemre a google most már egyből kidobja az oldalt. De ha már így alakult örülök hogy ilyen sokan látogatják, és inkább folytatom, mert ha semmit se írok, akkor is meg lehet találni, mert törölni a blogot nem lenne szívem.
A továbbiakban ha minden jól megy hétvégénként szeretnék írni legalább egy bejegyzést, hogy legyen némi rendszerezés és követhetőség, mert most már látom a programjaimat, és hét közben a suli mellett nagyon kevés idő jutna rá. De hétvégéken semmi akadálya.
Apropó suli. Hát mit ne mondjak, bennem is megvolt az a bizonyos félsz, hogy mi lesz az első nap az iskolában, bár igazából az egész csak amiatt, mert lemaradtam a gólyatáborról, és nem ismertem senkit, csak pár régi évfolyamtársamat. Vagyis annyira nem volt fényes a helyzetem. Hogy miért nem voltam gólyatáborban? Na ez egy hosszabb történet amiről valamikor még írni akartam, de máig nem lett belőle semmi. Nagy vonalakban annyit mondanék, hogy amikor a szüleim elutaztak, tartottam egy házibulit, és mint mindig ez is lebukással végződött. Sokra nem mentem vele, mert a szüleim azóta nem bíznak bennem,  a legtöbb évfolyamtársamról még mindig nem tudom ki, de legalább egy-két embert megismertem.
Most hogy már kezdek a suliba belerázódni rájöttem, hogy a gimi az általánosnál sokkal nehezebb. Van egy csomó szar jegyem, már most javítanom kéne (igen már első hónapban).
Ráadásul rám jött az iskolaundor is így már két napot ültem otthon. Sikerült rohadtul megfázzak a jeges zuhanytól és az ablakban didergéstől...ha meg visszamegyek akkor jön a fizika szeretett Cili nénivel...
Mindenesetre énekórán szépeket firkálok a kezemre, szóval valami haszna mégis van az egésznek.
Mikor olyanokkal szórakozok mint pl. a műseb készítés...elvagyok vele. Vagy rajzolok. Elkezdtem egy egész elviselhetőt, egy temetőről, angyalról, két rózsáról. A rózsák majdnem szépek lettek. Most még azon is idegelhetem magam, hogy aztán majd járhatok e rajz szakkörre. Mert már másodszor maradok le a felvételiről. Mégis reménykedek, mert imádok rajzolni. Nyár vége felé is az időm nagy részét ilyesmivel töltöttem amikor otthon ültem.
Ezek születtek:
  
   

Ha vámpír lennék valahogy így néznék ki :)

Drága Cili...

Köszönöm a 666 megtekintést!

Sziasztok!
Úgy gondoltam a 100happydays-el kapcsolatban, hogy nem érdemes erre a blogra feltölteni minden nap minden egyes képet, mert:

1. mindig csúszásban vagyok, ha nem vagyok gépközelben nem tudok blogolni, szóval akarva-akaratlan is lennének kihagyások ami nem az igazi
2. gondolom, senki sem kíváncsi a mindennapi kis dolgokra az életemből, ha valami érdekes történik, majd úgyis posztolom

Ettől függetlenül, természetesen folytatom a 100happydays-t, csak nem fogom ide kirakni a képeket.

Mostanában úgysem történik velem annyi minden, így legalább megírom a bejegyzést az Olaszországi nyaralásról, amit már egy hónapja tervezek és még egy másik témáról is, ami rengeteg problémát okozott az életemben. Például, hogy ma itthon ülök, nem pedig a vonaton, hogy utazzak a gólyatáborba. Így most az osztályból mindenki ismerni fogja egymást én meg csak azokat akikkel eddig is egy suliba jártam, momentán majdnem senkit...Valahogy majd túlélem, legalább most már érzem hogy a tetteimnek következménye van.

De továbbra is fenntartom, hogy nem bántam meg semmit, mert csak egyszer élünk (és addig éljünk amíg fiatalok vagyunk)!

Day3

Amikor olyan hülye haverod van mint Marci, akkor semmi másra nincs szükséged, hogy órákat röhögj.


Áhh, dehogy, ő nem beteg...

day2

Kilenc percem van éjfélig lehet kicsúszok az időből, de vegyétek úgy hogy ez a második nap vagyis az augusztus 21.-ei bejegyzés.
Ma amikor felkelteni és tudatosult bennem hogy ez már a második napja a happydays-nek, elmosolyodtam, hogy ha semmi jóval történne velem akkor is le tudjam írni, legalább azt,  hogy örültem hogy ez a második nap.
Mikor lementem a földszintre rögtön jól indult a nap, az anyám ugyanis szokásaival ellentétben, KEDVESEN(!!!) köszöntött és csinált nekem egy kávét. Én meg totál kávé függő vagyok, a kávé az életem, köszönöm szépen nagyon jól esett.
Összességében ezután az egész napom jól telt el, este apukámmal kimentem a kertbe, szőlőt ettünk és figyeltük, hogy milyen szép a kert...rég nem gondoltam ebbe bele úgy igazán. A mandula már majdnem megérett, a naplemente miatt gyönyörűek voltak a nádak. Igazán kellemes fél óra volt.
Már hét elején megbeszéltük a családi barátainkkal, hogy átjönnek, este meg is érkeztek és itt is alszanak nálunk. Mivel jöttek, eljött Marci is, aki egy idióta, de mégis az egyik legjobb fiúbarátom, így feldobta ez este hátralevő részét, akkor is, ha nem sikerült egy képen se normális fejet vágnia...

Életem *-*

A legjobb pedig az, hogy rájöttem a 100happydays számomra nem is lesz olyan nehéz, ugyanis van egy pulikutyám Pisze, akit annyira szeretek, hogy a legrosszabb napjaimon is képes mosolyt csalni az arcomra, így tulajdonképpen, ha más nem, ő minden nap boldoggá tesz!

Imádom a pókokat <3

Nád a kertben

day1

Ez tehát az első napja a 100happydays-nek. Ma szerencsére nagyon sok dolog történt ami mosolyt csalt az arcomra, és néhányat közüle le is fotóztam.
Alapból jól ébredtem, mert bár reggel hat körül aludtam el, délig hagytak pihenni és olyasvalakivel álmodtam aki fontos nekem. Álmomban megmutattam neki a rajzaimat. Tetszettek neki, ezért amikor felületek és eszembe jutott az álom, rögtön jobb kedvem lett. Pedig akkor meg nem is tudtam hogy ez az első napja a 100 napig tartó kihívásnak amit megpróbálok végigcsinálni.
Nap közben kerestem a ruháim között egy régi fehér tesipólót, és hogy elüssem az időt kicsit átalakítottam. Nagyon jól sikerült.
Később befejeztem egy tegnap elkezdett festményemet és készítettem egy alig használt füzetemnek egy új füzetborítót újságkivágásokból. Ez a néhány kis apróságnak ma mind nagyon tudtam örülni.
Tehát az első nap kipipálva. Nézzétek meg a képeket és legyetek boldogok :)

Ha olyannal álmodok akit szeretek

Amikor nekiesek a pólóimnak

Homemade füzetborító (so tumblr)

100 happy days

Eltelt egy hónap, megvolt a szülinapom és nem blogoltam. Pedig van miről írjak. És biztos vagyok benne, hogy meg is fogom írni, azt a sok mindent ami történt velem. De elhatároztam valamit, ami ezentúl meghatározza az egész blogomat, és garantálja, hogy minden nap fogok írni egy bejegyzést.
Kitaláltam, hogy megcsinálom azt a 100happydays-t, vagyis minden nap csinálok egy képet valamiről, ami boldoggá tesz. Ide a blogba fogom feltölteni őket, és leírni, hogy az adott napom épp mi tett boldoggá.
Akik végigvitték ezt a programot, mind azt mondják, hogy nagyon megérte és hogy utána sokkal könnyebben látták meg a világban a szépet, sokkal jobban érezték magukat, optimistán kezdtek gondolkozni, vagyis mindenképp megéri végigcsinálni.
Ezért döntöttem úgy, hogy én is megpróbálkozok ezzel, hátha sikerül, hátha boldogabb leszek.
Az emberek 71%-a elbukott a próbán, remélem én ahhoz a  29%-hoz fogok csatlakozni akik teljesíteni tudták a kihívást.
Itt az oldal, ha valakit érdekel nézze meg és kezdje el ő is!
http://www.100happydays.com/hu/
A mai nap folyamán még feltöltök egy képet, valamiről ami boldoggá tesz. Még nem tudom mi lesz az, de hamarosan kiderül.

Tudnál 100 napig folyamatosan boldog lenni?

Csak egy hétvége

Amikor csütörtökön voltam a barátnőmmel, és eszembe jutott az a csodálatos ötlet, hogy másszunk fel a Szabadsághídra, eszembe sem jutott, hogy ez a meggondolatlan lépésem milyen balszerencse-sorozatot fog elindítani az életemben. A legjobb nyaram közepén kezdődött, és ott ért véget, hogy lelkileg totál lepusztulva írok blogbejegyzést az elbaszott életemről.
Lényeg a lényeg, a Szabadsághíd oldalán mászkáltunk, felmásztam az oszlopokig, nem is gondoltam bele, hogy ha leesek ripityára töröm magam, vagy akár meg is halhatok, esetleg megbüntet egy rendőr hídon mászkálásért. Szép volt a kilátás, én meg boldog, ott volt Kini a legjobb barátnőm, röhögtünk a minket bámuló embereken, röhögtünk mindenen, röhögtünk az életen. Képeket csináltunk, minél több ember fordult hátra, hogy megbámuljon, annál jobban éreztük magunkat, annál nagyobb poénnak éreztük az egészet.
Továbbmentünk, hogy átsétáljunk a hídon, láttuk, hogy két fiú lekoppintotta az ötletünket. Felálltak a hídra és fotózkodtak. Na mondom, ez nem lehet igaz, akkor csináljunk olyant amit, tényleg senki sem csinál utánunk. És mit csinálok én hülye? Cigánykerekezek a hídon. Oké, nem esem le, nem haltam meg élek. Kini levideózza, röhögünk az egészen. Aztán amikor a barátnőm hátra fordul, hogy lefényképezze a Dunát, még egyet cigánykerekezek. Utána gyorsan leugrok és mi lesz? Nem belém jön egy biciklis? Én erre esek, ő arra, beesik a híd állványzata alá, a barátnőm aki semmit nem látott az egészből pedig úgy megijed, hogy végül elszaladunk. Totál frászt kaptam, hogy szegény ember elé odaugrom. Mert az ember biciklizik, néz előre, jobbra, balra, de fel semmiként. Ennél már csak az lenne váratlanabb ha a föld alól ugranék ki. Lesétálunk a hídról, leülünk egy padra, erre jön egy mentő. De nem szirénázik, csak megáll a baleset helyszínén. Pár perc múlva továbbmegy, szintén nem szirénázik. Vagyis az embernek semmi baja nem lett, de azért bántott még a lelkiismeretem, hogy miattam (vagyis félig-meddig) az én hibámból esett el. Olyan bűntudatom lett, hogy azt gondoltam ennél már nem lehet rosszabb. ennél már semmi sem rosszabb.
Persze nem lett igazam. Másnap kitaláltuk, hogy megyünk a Váci utcába sétálni. Mikor végre beértünk a városba, a négyes-hatos villamossal utaztunk tovább. A Nyugatinál szálltunk le, mert Kini úgy emlékezett, ott kell. Utána én úgy érzésre próbáltam megtalálni a Váci utcát, mert Kincsőnek semmi tájékozódóképessége nincs. Egész jó helyen jártunk, kimentünk a Duna partra, hogy ott sétáljunk el a Március 15.-e térre. Úgy döntöttünk felszállunk a kettes villamosra. Augusztus elseje volt. Mi meg felültünk. Nálam se jegy, se bérlet. Nem megbüntet a rohadt ellenőr? Mi meg úgy beszartunk, hogy semmi mese nem jutott eszünkbe. Pedig mennyi lehetőség van. Elkezdünk külföldiül hadoválni, azt mondom az édesanyám Békéscsabán dolgozik, de én nem adhatom meg az adataimat, idegeneknek, nem lett volna olyan hülye, hogy ott vár órákig. Vagy elfutunk, vagy nem szólalunk meg. Akármi. Mikor a bérletet kellett volna vennem, akkor nem találtam meg a diákigazolványomat. Vettem egy heti-bérletet. Mert ez nem olyan sok pénz, mint a felnőtt bérlet. Mikor ma bevittem, akkor azt mondták ez heti JEGY, nem heti BÉRLET. Így ki kell fizetni a tizenhatezer forintot, plusz fizettünk még ötöt. És ezzel még nincs vége. Úgy búcsúztam el az anyámtól, hogy azt hittem, ennél már TÉNYLEG nem lehet rosszabb.
Dehogynem.
Ma már örültem, hogy visszajöhetek Kinihez. Kitaláltuk, hogy elmegyünk a Kopaszi-gátra. Oda nem kell jegy, nem kell bérlet. Deszkával mentünk. Nagyon jó volt. Jól is éreztem magam. Mind a ketten jól éreztük magunkat. Kincső megkívánta a jégkását. Vettünk egyet. Míg megette, addig egy padon ültünk. Aztán elsétáltunk egészen a gát végéig. Ott leültünk a partra, a víz ott hullámzott. Nekem meg valamiért rossz kedvem lett. Arról beszéltem a barátnőmnek, mik azok a dolgok, amik nem jól mennek az életemben. Mi az amit nem szeretek magamban, mi az amit nem szeret bennem a családom, mit nem szeretek én bennük. Nagyon rosszul éreztem magam. Annyira, hogy minél többet beszéltem, annál rosszabb volt. El is sírtam magam. amikor elindultunk vissza már rossz kedvünk volt. Amikor akartam venni valami kaját akkor láttam, hogy nincs ott a pénztárcám. Végül órákig kerestük. Rendőrségre mentünk, kukáztunk. Mindenhova visszamentünk ahol jártunk. Nem találtuk. Minden hiába. Sosem éreztem ennél pocsékabbul magam. Meg akartam halni. Mikor beszéltem anyával nagyon szomorú voltam. És dühös. Magamra, anyámra, mindenkire aki él és mozog, sőt azt is ami nem. Mikor Kini anyukája mondta, hogy ne idegeskedjünk, nézzünk meg egy filmet (ajánlotta A Titok című filmet). Azt gondoltam, ez nem fog felvidítani, semmi sem lesz jobb. Mégis elkezdtem nézni. A cikk megírása közben néztem, (illetve hallgattam) és akárhogy is, jobban lettem! És már

Szabadsághídon mászkálni jó

nem érzem magam egy lelki roncsnak. Ha valakinek olyan érzése van, hogy már nincs visszaút, sehol semmi jó érzés, csak kétségek, akkor nézzen bele. Ha előítéletek nélkül nézi, tíz perc múlva jobban lesz. De csak akkor, hogyha tényleg szeretne jobban lenni. És képes ELHINNI, azt amit hall illetve lát a filmben.
Szóval tulajdonképpen életem legszerencsétlenebb hétvégéjének végén most mégis jól érzem magam, ellentétben azzal, hogy hogy kezdtem a bejegyzést. Elvesztettem a nyárra tervezett maradék két tábort, az anyám bizalmát, az apámét is, talán ki sem tehetem a lábam egy hónapig a házból, de nem baj, most jól érzem magam.
Pozitív gondolat: lett rólam egy jó kép.
Imádom ezt a Ramones pólót, kár hogy már csak az emlékük előtti tisztelgés.
Ha kíváncsiak vagytok nézzétek meg a filmet
Remélem tetszeni fog és másnak is segít.
Ha lesz egy kis időm megírom a már régóta tervezett két cikket:
Egyiket a gyönyörű olaszországi utamról, a másikat a Kiskutason töltött vakációmról, ami szintén nagyon jól telt.




Itt a film, nézzétek meg!

Hey Ho, Let's Go

Ma hallottam, hogy tegnap (vagyis július 11-én) meghalt Tommy Ramone, a Ramones punk zenekar utolsó, élő alapító tagja. Egészen lesújtott a hír, ez ugyanis azt jelenti, hogy kihalt a Ramones. KIHALT! Teljesen.

Johnny Ramone fiatalon

Másrészt mostanában mindenki meghal. Márciusban halt meg Scotty Asheton (Stooges dobosa) és  nem is olyan rég hunyt el Lou Reed (november 27).
Érdekes, hogy pont a halála előtt kerek két hónappal írtam Sid Viciousról, a Sex Pistols volt basszusgitárosáról. Lehet, hogy két hónaponként lesz egy-egy bejegyzés az elhalálozott punkzenészekről...
De ez a cikk most szóljon Tommy Ramoneról. Eredeti nevén Erdélyi Tamásnak hívták, ugyanis magyar származású volt, Budapesten született. Az ötvenes években emigrált a családja New Yorkba, vagyis még gyermekként került Amerikába. Később a New York-i Queens-ben megismert barátaival (Joey, Johnny és Dee Dee) alapították a Ramones-t és vették fel mind a négyen ezt a nevet. Ő volt minden idők egyetlen magyar előadója, aki bekerült a Rock and Roll halhatatlanjai közé (vagyis a Rock and Roll Half of Fame-be).
Először úgy gondolták, hogy ő lesz a menedzsere a bandának, de mivel nem találtak megfelelő dobost végül őt választották. Négy évig dobolt a Ramonesban 1974-1978-ig. 1978-ban az első három Ramones album kiadása után, a rengeteg turnézás miatt hagyta el a bandát.
A Ramonesban töltött  négy éve alatt csak kevés dalt szerzett a bandának, de az legendás lett.  Ő írta ugyanis a Blitzkrieg Bop nagy részét a halhatatlan Hey Ho, Let's Go! sorokkal. Az egész Ramones-életmű ezzel indult.
Miután kiszállt a Ramonesból még egy darabig producerként maradt a csapatban, majd később a feleségével közös bluegrass zenekarjában zenélt.
Bár hivatalosan 1978-tól nem volt a Ramones tagja, 2004-ben és 2008-ban is színpadra lépett Ramoneként a Ramones Beat Down On Cancer rendezvényen és legutoljára Budapesten a Ramones Mania koncertjén egy számban vendégként.
Tegnap este hunyt el New Yorkban, 62 évesen epevezetékrákban. Ő sem tudta legyőzni a rákot, ahogy a Ramones gitárosa Johnny és énekese Joey Ramone is.
R.I.P. Ramones

R.I.P. Ramones

Titusz is sajnálja :'(

Matektábor

Matektábor. 80 ember. 53 gyerek. 7 tanár. 20 ifi. 7 nap. 1 Balaton.
A tavalyi fonyódi matektábor után írtam egy napló és blogbejegyzést. Jó hosszú lett, 6 oldal. Akkor azt hittem annál jobb már nem is lehet. Azt hittem az volt életem legjobb tábora, nem lehet utolérni, felülmúlni. Tévedtem. Az idei tábor messze túlszárnyalta az eddigieket. Mindenben. Asszem ez volt életem (egyik) legjobb hete.
Tavaly óta sok minden változott, jóformán csak a helyszín maradt ugyanolyan. Idén minden jobb volt. Sokkal. Amikor elindultunk még mit sem sejtettem arról, hogy az elkövetkezendő egy hétben mennyi baromságot fogok csinálni. Gyanútlanul ültem fel a Déliben a Nagykanizsai-gyorsra a többi hetvenkilenc táborozó társaságában. 3 másik lánnyal utaztam együtt akik közül kettő a szobatársam lett. A szobában négyen voltunk, de a negyedik lány nem vonattal ment.
Az úton nem nagyon történt semmi említésre méltó. Leginkább röhögtünk a körülöttünk ülőkkel, vagy épp rajtuk. Mint mindig. Ahhoz képest, hogy mennyit kellett menni és hogy milyen meleg volt, jól telt a vonatút, gyorsan odaértünk a fonyódi állomásra. Onnan pár perc múlva továbbvitt a busz a szálláshelyre, ami a villasoron van.

Íme a szállás

Nagyon jó hely, tényleg szép a környezet, egy kis séta és ott a Balaton, finom a kaja, rendesek a házak, van csocsó, ping-pong és minden ami kell.

Amint odaértünk, elküldtek mindenkit a saját házába a szobaifijével együtt. Az ifiknek annyi a funkciója, hogy segítenek a tanároknak felügyelni a diákokat, illetve esténként a szobaifi figyel arra, hogy mindenki fürdött-e a szobájából, mosott- e fogat és hogy takarodónál mindenki ágyban legyen az is az ő felelőssége.

Miután berendezkedtünk a szobákba, nem maradt sok nyugtunk, mert az előző táboroktól eltérően itt már az első nap is volt matek. De nem volt vészes kibírtuk, és miután ez is megvolt, már mehettünk is a strandra. Szép idő volt, lehetett fürödni, napozni, jégkását enni, mindenki csinált amit akart.

Én is elvoltam, és azon gondolkoztam, milyen jó, hogy ez a tábor 7 napos, vagyis 2 nappal hosszabb mint általában, így nem kell folyton azon rágódni, hogy mindjárt vége, és mehetünk haza.

Kora este indultunk vissza a szállásra, épp vacsorára értünk oda.

Miután hét körül teletömtük magunkat kajával, egy óránk maradt az esti program a táncest megkezdéséig.

Először nem akartam táncolni, de aztán mégis beálltam amikor az egyik ifi Nyírő Péter (továbbiakban: NyP, ejtsd: Nyöpö) megtanította a salsa és a chachacha alaplépéseit.

Gondoltam úgysem kér fel senki. Mert engem sosem szoktak. Megint tévedtem. Többen is felkértek, ráadásul olyanok is, akik még tudnak is táncolni.

Én meg mint egy szerencsétlen folyamatosan bocsánatot kértem, hogy letaposom őket és azt ismételgettem, hogy béna vagyok. Ők meg mind azt mondták, hogy egyáltalán nem vagyok béna. Sőt még azt is megkaptam, hogy nagyon jól táncolok. És miután fel tudtam fogni, hogy senki sem tart bénának, már élveztem én is. A legjobb az volt az egészben, hogy szó szerint széttáncoltam a cipőmet. Teljesen szétment a talpa és  belefolyt a víz, ahányszor csak beleléptem egy-egy pocsolyába. De ennyi nem rontotta el a kedvemet, ugyanis aznap olyan boldog voltam hogy egész este 5 centivel a föld fölött lebegtem. 

Az egyetlen rossz dolog a takarodó volt, amit a szobaifink Rita sajna nagyon komolyan vett, én meg sajna nem tudtam aludni, de azért boldog voltam.

Második nap ritka szar idő volt, matekórán az árnyékban még hosszú-ujjú, hosszú farmer szerelésben is szarrá fagytunk. Aznap nem mentünk Strandra.

Ezen az estén az ifink Rita nem volt táborban, mert vissza kellett utaznia Pestre vizsgázni. Mi már előre örültünk, mert ugye nincs ifi=nincs takarodó=azt csinálunk amit akarunk. Erre a táborvezető tanárnő, Erika néni kijelenti, hogy ő majd bejön hozzánk. Ennél rosszabb persze már nem is lehetett volna. De szerencsére Zsófus (akit már 4 éve ismerek a táborból) leszervezte NyP-vel, hogy ugorjon be hozzánk, nehogy már Erika nénit kapjuk, mert az elég nagy szívás. Nem igazán bíztam a dologban, de NyP tényleg megjelent este 10 körül, a szobánk ajtajában, szóval tényleg megúsztuk a tanárfelügyelet alatt töltött estét.

Helyette minimum egy órát hülyéskedtünk, nem is tudom szegény NyP, hogy nem bolondult meg tőlünk. Elmeséltük neki, a létező összes hülye sztorinkat, kitaláltuk, hogy ő is csak 15 éves (valójában 22), hogy az elmúlt 8 évben, amíg mi általános iskolába jártunk, ő is az osztálytársunk volt, csak nem vettük észre mert megbújt egy szekrényben, és hasonlók. Ezek után valahogy Csillához került a pulcsija, Csilla felvette és egész este rajta volt.

A tábor elkövetkező estéin a fekete pulcsi ereklyeként volt számon tartva és felváltva hordtuk stopperrel mérve az időt, hogy mindenkin ugyanannyit lehessen. Többször is megkíséreltük az ellopását, de szegény NyP-t szétcsípték volna a bogarak, így végül mindig visszaadtuk neki.
A pulcsi esténkénti viselése azért volt lehetséges, mert miután Rita visszajött Pestről, megdumáltuk NyP-vel, hogy ezentúl jöjjön be minden este Ritával együtt ifiskedni. Aztán pár nap múlva, mikor Rita már úgy érezte, NyP-t sokkal jobban szeretjük nála, teljesen lepasszolt minket neki, így hivatalosan is NyP lett a szobánk ifije.

Szerintem nagyon jó szoba voltunk, kitaláltuk a saját családfánkat, ami enyhén szólva is érdekes lett. 

• Fischi (hivatalos nevén Fischer András, a szomszédos szoba ifije): a nagyapám
• Rita: a nagyanyám
• NyP (hivatalos nevén: Nyírő Péter, a mi szeretett szobaifink): az apám
• Szecska (szobatársam): az anyám -nem találtam szalonképes fotót-
• Fanni: Félnagybácsim és Mostahanagyapám
• Csilla: a félnagynénim
• És ÉN: én

nagyapa

nagyi

apu

mostohanagyapa/félnagybácsi (Bal oldalsó)

nagynéni

ÉN

I LOVE MY NEW FAMILY!

Miután kialakult a szerető család, a reggeli ébresztéskor már direkt egy "Szia Apu!"-val köszöntöttem NyP-t (még mindig jobb mint a Fanni aki ezt mondta: "Jó reggelt mostohagyermekem!")
A harmadik naptól kezdve, az egész szobánk NyP aláírással a fején éldegélt a táborban, de ha megkérdezték, miért, csak ennyit mondtam: "Ő az apám!"
Miután láttam az értetlen arcukat, csak ennyit mondtam: "hosszú" és nem magyaráztam meg, de ebédig, már mindenkinek a tudomására jutottak rokoni kapcsolataink.
A negyedik napon egy szerencsétlen félreértés miatt a Barnussal kezdett békés beszélgetésünkből Szecskával való verekedés lett, és szegénynek bedagadt az ujja. Ezek után nem nagyon akart hozzám szólni, az estét csak NyP pulcsijának viselése dobta fel. A helyzet csak másnap reggel lett rossz igazán, amikor Erika néninek is el kellett mondani a történetet. Szar volt.
De a gyászos hangulatom, csak délig tartott, ebéd után már nem volt olyan rossz.
Este volt egy kincskeresős játék és utána még tortát is ettünk annak örömére, hogy Zsófus 19 éves lett, illetve, hogy ez volt a 10. matektábor. Elég későn fejeztük be a kajálást, és kellett volna menjünk fürödni, de a mi szobánk, ezt már vacsi után megtette, ezért több idő maradt NyP-vel dumálni.Azt hiszem akkor már nem voltam szomorú. NyP sem volt az, mégsem mondott esti mesét...
Utolsó előtti nap, mindenki azzal foglalkozott, hogy befejezze az eddig kitűzött matekfeladatokat. Ez azért volt a 6. nap különösen fontos, mert a helyes feladatmegoldásokért egész héten gyöngyöket kaptunk, és az utolsó estén ezekből a gyöngyökből egy licitáláson vehettünk hülyébbnél hülyébb programokat. Mi vettünk egy plusz táncestet ( ami végül nem lett megtartva, mert nem tudták beszerelni a hangfalakat), egy éjszakai napszemüveges bújócskát az ifikkel, és azt hogy átalakíthassuk NyP haját. Igen, CSAK ilyen és ehhez hasonló hülyeségeket lehetett a licitáláson venni. Az aukció után, amint 12-t ütött az óra, felköszöntöttük NyP-t (mert 29-e Péter nap),még gyorsan megnéztük a Szaturnuszt egy teleszkóppal, aztán lejátszottuk a bújócskát.  Csak egy sérült lett: én. Napszemüvegben ugyanis, 30 cm-s mélyedésnek néztem egy 2 méteres szakadékot, így miután sikeresen beleléptem beleállt a karomba egy karóm kidöntöttem egy kerítést és nekiestem a farakásnak. Jah és valamikor kirúgtam egy másik kerítést is. De amúgy túléltem.
Éjjel háromra már mindenki farkaséhes volt. Kiderült, hogy az egyik fiúnak van nutellája és keksze. A gyerek hozott két doboz nutellát (!!!?) és egy kiló háztartási kekszet (!!?) a táborba. WTF!? Nem is tűnt soknak, amikor tizenöten vetettük rá magunkat egyszerre. Csuklóig nutellás lett mind a két kezem, valaki más kellett kinyissa a csapot nekem, hogy kezet tudjak mosni. Igen, ez amúgy teljesen normális.
Kb. fél négyig ment a hülyülés aztán NyP elküldött fürödni. Megbeszéltem vele, hogy fürdés után még kijöhetünk, ha akarunk, de Erika néni visszazavart minket, békés szotyizásunkról. NyP még benézett, hogy élünk-e, aztán úgy fél öt körül elnyomott az álom. 9 körül ébredtünk, így többnyire kipihentem magam. Máskor a visszaút mindig szomorú, most vidám voltam. Mielőtt visszaindultunk Pestre még megcsináltuk NyP haját (lásd: lenti kép), vagyis kivasaltuk és bezseléztük. Áhh, csak kicsit volt fura. Miután elkészültünk a hajával előadtuk neki, a Börtön ablakába című dal általunk átírt változatát. Csilla gitárral kísérte.
Dalszöveg:

A tábor ablakába,
Soha nem süt be a nap.
Az évek, tova szállnak,
Ha egy szekrénybe(n) laksz.

Refr: 
Ragyogón ég a hulla, 
És alpakka vonul. 
Csak a szívünk szomorú, 
Ha NyP is elvonul
Szeretünk mi...

A táborban a napok,
Oly gyorsan telnek el.
Egy NyP aláírástól,
Majd vidámabb leszel.

Refr.
Szeretünk mi...

Egy késő zuhanyzás,
És egy kis leszidás.
Esti mese mondás,
Feleség gyilkolás.

Refr.
Szeretünk mi...

A pulcsit odaadtad,
A szobát pontoztad.
Esti pacsit dobtál,
Tőlünk egy dalt kaptál.

Vártunk rád, de nem jöttél, 
S a tábor, ment tovább,
Csak a szívünk szomorú, 
S a gyorsvonat be állt
Elmúlt a nyár...

Refr.
Szeretünk miiiiiiii!

Benne van NyP egész élete, vagyis 15 éve (ami igazából 22), az is, hogy nyolc évig egy szekrényben élt, és hogy onnan alpakkákat tenyésztve lovagolt el a naplementében (az alpakka olyan mint a láma csak nem köp). Egy kicsit betegre sikerült, de NyP-nek tetszett.
Mivel ő értette. És csak ő.
A reggeli hülyéskedéseink után be kellett pakoljunk a bőröndjeinkbe és ki kellett ürítenünk a szobákat, sőt ebéd után a busz ki is vitt minket a pályaudvarra. Amikor felszálltunk a vonat még nem volt késésben, de a Déliig, majdnem egy óra késést szedett fel. Az út nagyon vicces volt, 35 fokban végig NyP vastag fekete pulcsijában ültem.
Az apukám jött ki a pályaudvarra, ahol elköszöntem újdonsült (jófej) családomtól és visszatértem a régihez (1 km-t gyalogoltunk még a peronon, csak utána búcsúztunk el).
Most az ágyamban fekszem és azon gondolkozom, hogy legközelebb egy év múlva lesz matektábor, és ott már én is ifi leszek. De az még messze van.
A lényeg, hogy az idei nyári programjaim között is szerepelt egy matektábor, ahol közel sem a matek volt a legfontosabb!

WE ARE A HAPPY FAMILY!
balról jobbra: Csilla, NyP, Fanni és Én (Anna)

Anna voltam.

Kelt: 2014 07. 01. 

00:50

Most kéne írjak valami érdekes témáról, eseményről a saját stílusomban, kéne írjak róla egy furcsa véleményt, ami különbözik a tömeg gondolkodásával, ez mind szép és jó, csak az a bökkenő, hogy nincs téma, nincs vélemény, nincs semmi, ami arra ösztökélhetne hogy egy frappáns cikket írjak.
Mostanában sok minden történt velem, de gondolom ez senkit nem érdekel, mert nem volt semmi igazán mélyenszántó, vagy érdekfeszítő amiről oldalakat tudnék fecsegni. Az én ügyes-bajos kis problémáim és unatkozással telt óráim pedig nem sok mindenkit tudnának lekötni. Nem is szeretek ilyenekről írni, mert nem akarom, hogy az én blogom is egy legyen azok közül a tinilányok blogai közül, akik az unalmas életük minden egyes percét meg akarják osztani a világgal, mert azt hiszik, ha panaszkodnak a mindennapjaikról attól népszerűek lesznek.
Hogy ne hazudtoljam meg magam, nem fogom minden szánalmas napom minden szánalmas percét megosztani veletek, csak velősen röviden azt, ami bizonyos szempontból "érdekes" lehet, ha nem is az én szempontomból.

Hát elballagtam. Mindenki mindenhol erről beszél. Felmegyek facebookra. Beszélgetni kezdek a barátaimmal. Legalább öt ember ezt kérdez: 

-Milyen volt a ballagás?

Mit lehet erre írni? Őszintén szólva olyan semmilyen. Csak elballagtam. Persze mindenki másnak ez csodálatos élmény, csodálatos képekkel lettek megörökítve, hatalmas csokorral, lufikkal, sok rokonnal meg mindennel ami kell. 

Én meg csak elballagtam. Egy szerény csokor, lufi az nem volt, nem is kell. A szüleim, az egyik öcsém. 

A kék cipőm. Mindenki másnak fekete.

Nekem kék.

Szörnyű képek.

A válaszom erre:

-Milyen volt a ballagás?

-Hát, jó.

Ennyi.

Volt még egy évzáró is, előtte találkoztam az új osztályommal, de ott sem volt semmi extra. Minden átlagos. És semmilyen. Talán én is az vagyok. 

Egyetlen elviselhető dolog az volt számomra, mikor az egyik legjobb barátnőm, akit már gyerekkoromtól fogva ismerek itt volt nálunk három napig. Lelket öntött belém, hogy van miért tengjem a napjaim, és fordítva. Kölcsönösen lelket öntöttünk egymásba.

Még annyi érdekes lehet, hogy egyik nap elmentem Kincső barátnőmmel a Rákóczi térre, és eltöltöttünk egy pár kellemes percet egy idegbeteg csöves társaságában aki körbe körbe ténfergett. Tornáztam, és Kini lefényképezte. Egy öreg nénike meg kedvesen megtapsolt. Haha.

Rákóczi téren

De ezzel be is fejeződik a vidám dolgok sora. A családi életem egy katasztrófa. Nem számít. Semmi sem. Remélem nektek jobb kedvetek van. Azért öngyilkos nem leszek. 

Ja és még valami. olvassatok utána ha lehetőségetek van rá az enneagrammnak. Nagyon érdekes és mindenki megtalálja a saját személyiségét ebben az elméletben, ami kilenc embertípust különböztet meg személyiség alapján. Nekem sokat segített, hogy kiismerjem magam.

Éljétek túl az életet! (Sok szerencsét!)

Utazás

Atya ég, de régen ültem le írni. Szégyellem is magam miatta, remélem többet nem fordul elő. Mostanában sokat utaztam, körülbelül két hete iskolában is alig voltam, osztálytáborba mentem, meglátogattam az Erdélyi unokatestvéreimet, mert egyiküknek (Eszternek) múlt hétvégén volt a ballagása.
Na de nem keresek több kifogást, mert fölösleges. Teljes mértékben én vagyok a hibás, hogy nem írtam, csak a lelkiismeretemet nyugtatom azzal, hogy nem így van.

Múlt hétvégén erőt vettünk magunkon, és elindultunk csütörtök délután Brassóba. Legalább 700-800 km, így volt mit utazni, de gyorsan haladtunk 10 órán belül oda is értünk. Pénteken meglátogattuk a Brassói rokonokat és eltöltöttünk egy napot a nagymamámékkal. Igazából a rokonlátogatás egy része szomorú volt, mert a nagymamám húgának a férje novemberben halt meg, és azóta nem láttam a családot. Így a visszatérő emlékek miatt majdnem megint elsírtam magam.
Szombaton volt a ballagás, ami egyenesen lenyűgözött. A végzősök székely ruhában ballagtak, a kórus előadott néhány dalt, diákok és tanárok egyaránt búcsúztatták a 12.-eseket. És az volt a legszebb, hogy lehetett érezni, nem azért mondanak verset vagy beszédet, hogy meglegyen egy 60 percnyi műsör, hanem mert szívből jön. Olyan jó hangulat volt, amilyen a mi sulinkban soha. Remélem egyszer majd tőlem is ilyen őszintén fognak elbúcsúzni az iskolatársaim.
A ballagás után az unokatestvéreinkhez mentünk (Eszter és Emőke), és aznap ott is aludtunk. Ott ebédelt az egész család és igazán kellemes volt. Estefelé elkísértük a nagymamámat a bátyjához, és sétáltunk egyet Emőkével. Minden féléről beszélgettünk. Amikor a Szentgyörgyi parkban sétáltunk találtam egy kis papírba csomagolt valamit egy lépcső mellett. Kibontogattam, a papíron egy kedves idézet volt, mellette meg egy kis üvegcse, amibe valami kék csillogó kövecskék voltak beleszórva. Egy kis papír is be volt dobva a kémcsőszerű tárgyba, rajta ezt írta gyöngybetűkkel: hullócsillag darabkák. Mosolyogva csomagoltam vissza, hogy eredeti állapotában találhassa meg az akinek eredetileg szánták. Akárki is tette oda, szerintem nagyon szép gesztus volt, engem biztos megérintene, ha valaki nekem adna egy ilyent.
Másnap a délelőttöt teljesen átaludtam, de délután még ottmaradtunk Eszteréknél. Estefelé visszamentünk a nagymamámékhoz, és másnap megint utaztunk. Nagyon gyorsan visszaértünk Budapestre és a kutyám is igazán civilizáltam utazott a számára előkészített helyen (ami csak annyit tesz, hogy semmit sem tépett szét).

Vagyis a múlt hétvége tartalmasan telt és nagyon örülök hogy része voltam mindennek ami akkor történt. Sajnálom, hogy nem tudtunk kicsit többet maradni, mert lehet, hogy ebben az évben nem is látom már az unokatesóimat és a nagymamáimat, de nem panaszkodhatok, mert nagyon szép hétvégém volt.

Brassó leghíresebb látnivalója, Erdély egyik legszebb temploma: a Fekete Templom

Rajzaim

Ajajj, azt hiszem kicsit régen írtam...Lényeg hogy most megint élek, és adok is magamról életjelet. Gondoltam felteszem néhány rajzomat ide, tudom hogy nem profik, de szeretek rajzolni és nekem ez számít igazán. Másrészt általában tetszenek a rajzaim az embereknek, remélem köztetek is lesz olyan aki talál benne valami szépet. Én találok és csak ezért rajzolok. Mindent csak akkor csinálok  ha látok benne valami szépet.
Na nézzétek meg őket. Tudom a legtöbb befejezetlen, majd ha kész lesznek újból feltöltöm őket...

Na ennél a rajznál sosem tudtam folytassam e, nem hiszem hogy sok értelme lenne, talán elrontanám

Én csak valami szépet akartam rajzolni, de valahogy mégis brutális lett. Egyesek szerint túl brutális. Szerintem még belefér. Hiába elkezdek valamit, és ilyenek jutnak eszembe. Ne kérdezzétek honnan, nem szoktam embereket nyúzni, de mégis ilyeneket rajzolok.

Ezt a rajzot ma fényképeztem le és hát nem lett valami jó kép. De a lényeg azt hiszem átjön. Egyáltalán nincs kész, ezt még biztos fogom folytatni, ha jobb lesz felteszem megint.

Mindig is imádtam a graffitiket, valami meghatározhatatlan dolog miatt vonzottak. Talán mert tilos graffitizni és mégis szép. És ahogy a rajzon a téglákon is rajta van: ART IS NOT A CRIME!  Vagyis a művészet nem bűn. Legalábbis számomra nem. Egyik formája sem!

Sosem bírtam rávenni magam, hogy a ruháját megrajzoljam. De ez már egészen közel áll a készhez.

Na egyenlőre ennyit akartam megosztani veletek, remélem hogy sikerült olyat is rajzolnom ami elnyerte a tetszéseteket, mert igaz, hogy csak kedvtelésből rajzolok, de nagyon örülök, ha másnak is tetszenek a "műveim"!

Bakancslista

Lehetséges, hogy alapvetően nincs értelme listába szedni a dolgokat amit az ember véghez akar vinni, még mielőtt feldobja a bakancsát, de én mégis motiválónak érzem őket így leírva, sőt, azt is mondhatom, hogy reménykedek benne, hogy a céljaim elérésében előre is fognak mozdítani (vagy inkább talán hátra).
Alapvetően hülyeségek, de kifejeznek egy bizonyos életszemléletet, amit kialakítottam magam köré, és remélem, hogy meg is tudok tartani

1. Befestem a hajam végét kékre
2. Kiállok Budapest közepére egy "FREE HUG" táblával
3. Alszok egy éjszakát, kenuban a vízen
4. Alapítok egy bandát az unokatesómmal (Helgával)
5. Elstoppolok egy másik országba
6. Találomra veszek egy repülőjegyet
7. Lakókocsival teszek egy körutat Amerikában
8. Megmászom a Mount McKinley-t
9. Írok egy könyvet, és forgatok belőle egy filmet
10. Megtanulok deszkázni és elmegyek deszkával suliba
11. Lesz egy motorom
12. Valakit megszólítok az utcán és beszélek vele
13. Kiugrok egy repülőből ejtőernyővel
14. Lövetek még egy lyukat valamelyik fülembe
15. Tánctábort tartok egyik barátnőmmel
16. Graffitizni

Egyelőre ennyi, szerintem ez csak bővülni fog ;)

Ez lenne az én bakancslistám. 

Azt hiszem jelenthet ez egy kis személyiségleírást is mert összefoglalja az ambícióimat, amik (ahogy látjátok) 95%-ban baromságok.

Fanfiction

Nem tudom, hogy ki találkozott már, és ki nem a fanfiction szóval, de ha valaki nem tudja mit jelent az sem baj, mert leírom. Most ugyanis egy véleményt szeretnék írni a fanfictionokről amiket olvastam, és néhány oldalról, amin találtam őket.
A fanfictionök tulajdonképpen olyan rajongók által írt történetek, amik tévés, mozifilmes, képregényes, könyvbeli vagy bárhonnan máshonnan származó szereplők felhasználásával készültek. Hívhatnánk a fanfictionöket úgynevezett rajongói irodalomnak is. Ki lehet egészíteni a történeteket olyan szereplőkkel is akik az eredeti műben nem szerepelnek, ugyanígy bele lehet tenni plusz cselekményeket is, akár át is lehet írni, lényeg a témához való ragaszkodás.
Mivel én nagyon nagy Harry Potter rajongó vagyok, főként a HP fanfictionökről fogok írni. Igazából, más történet továbbírásai között nem is találtam olyant ami igazán tetszett volna. Próbálkoztam Gyűrűk Urához kapcsolódó sztorikkal is, de még nem találtam olyant köztük ami nekem igazán átjött volna.
Számos oldal van ahonnan lehet ilyenfajta Harry Potter-es továbbírásokat olvasni, de nekem mégiscsak van egy kedvencem ez a http://fanfiction.csodaidok.hu/
Ez az oldal könnyen kezelhető, rengeteg történet van rajta, ki lehet választani, hogy milyen szereplőről szeretnénk olvasni, milyen stílusú, vagy műfajú művet keresünk. Nagy a választék, sok az író, vannak kifejezetten jó történetek is, viszont hátránya az oldalnak, hogy kb. 2006-2010-ig élte virágkorát, ma már igazán kevés, és még annál is kevesebb minőségi történet kerül fel rá.
További HP fanfiction oldalak:
http://fanfic.hu/merengo/ szerintem a merengő sem rossz, de a sötétebb háttér az én szememnek kicsit zavaró
https://www.fanfiction.net/ ezen az oldalon én sosem tudtam kiigazodni, szerintem túl sok minden van rajta számomra túl kezelhetetlen
Rengeteg további fanfiction oldal létezik, fölösleges is felsorolni őket, a legtöbb angol nyelven fut, így nem is érteném teljesen a történeteket.
Van aki azt mondja, hogy a rajongói továbbírások, csak elrontják a történetet, olyan dolgokat kapcsolnak egy egy személyhez ami nem illik a jelleméhez, és ebben a véleményben is van valami.
De szerintem, ha gondosan megválogatjuk, hogy mit olvasunk el és mit nem, akkor sok érdekes dolgot találhatunk.
Ha az eredeti műhöz ténylegesen kapcsolódó sztorikat szeretnél találni, kerüld az OOC(out of character) és az AU(alternate univers) megnevezésekkel illetett történeteket. Azok sosem kapcsolódnak az eredeti művekhez, megváltoztatják a szereplők jellemét, bizonyos esetekben még a történet végkifejletét is.
Nekem személy szerint nagy kedvenceim a Tekergőkről, vagyis James Potterről, Sirius Blackről, Remus Lupinról és Peter Pettigrewról szóló történetek.
Lényeg a lényeg, imádom a Harry Pottert és majdnem mindent ami hozzá kapcsolódik!

Harry Potter forever!

Drága Sid!

Tegnap el voltam a nagy semmittevéssel. Meglett az eredménye.
Ma rohadt sokat kellett volna tanuljak, persze a fele, (mit fele, negyede? se sikerült.
Sikerült viszont elfelejtenem valami sokkal fontosabbat! Sid Vicious szülinapját...
Szégyen ide, szégyen oda, elfelejtettem, pedig május 10-én született, még csak azt sem mondhatom, hogy nehéz megjegyezni. És még tudtam is! De tényleg! És kiment a fejemből...sőt valószínűleg eszembe sem jutott volna, ha Helga (az unokatestvérem) nem írja meg nekem, hogy ő is elfelejtette.
Így már csak utólag tudom megtenni azt, amit tegnap kellett volna, hogy írjak egy cikket Drága Sidről!
Még a Sex Pistolsban játszott hajdanán...mielőtt elhalálozott 1979-ben 21 évesen túladagolásban. Szomorú történet...mégis csak ő volt a PIstols basszusgitárosa, úgyhogy nagyon imádom!
Nem akarták a temetőben, hogy egykori barátnője, Nancy sírjára szórják a hamvait. Hiába kértek engedélyt a szüleitől, nem engedték meg, hogy Sidet mellé temessék. De végül úgy is oda került. Na de ne csak a haláláról, nézzük az életét!

A képen: Sid Vicious és Nancy Spungen

Sid minden idők egyik legvitatottabb zenésze volt. 2009-ben meg is kapta ezt a címet. De erről majd később.

1957-ben született május 10-én, Lawishamben, John Simon Ritchie néven. Lényegében fogalma sem volt a zenéről, de 2006-ban bekerült a Rock and Roll Half of Flame-be a Sex Pistols tagjaként.

Sid születési nevén John, először Londonban találkozott John Lydonnal aki később a Sex Pistols énekese lett Johnny Rotten néven. 

A legenda szerint a Sid Vicious nevet is Johnny Rottentől kapta, amikor Johnny hörcsöge (aki a Sid névre hallgatott) megharapta a kezét és felkiáltott:

"Sid is really vicious!" (Sid nagyon gonosz!)

Így ragadt rá a Sid Vicious név, amin végül az egész világ megismerte.

A Sex Pistolshoz 1977 februárjában csatlakozott, Glen Matlock távozása után.

Barátnője Nancy Spungen 1978 október 12-én halt meg a Chelsea Hotelban. A gyilkossággal Sidet vádolták, de egy másik feltételezés szerint egy drogdíler ölte meg, aki aznap éjjel összetűzésbe keveredett Nancyvel, amikor Sid már aludt. Mondanom sem kell én ebben a verzióban hiszek :)
Nem sokkal barátnője halála után testi sértés miatt börtönbe zárták 55 napra, a börtönből 1979 február 1-jén szabadult. Február 2-án este, szabadulását ünnepelték egy kis összejövetelen, de Sid túladagolta magát.
Másnap Reggel már holtan találták.
Sid édesanyja néhány nappal Sid hamvasztása előtt egy búcsúlevelet talált fia kabátzsebében. Ez állt rajta:
"Volt egy halálra vonatkozó megállapodásunk és tartanom kell magam a szavamhoz. Kérlek, temessetek a drágám mellé a bőrkabátomban, farmerban és motoros bakancsban. Viszlát."

Ma már suli :P

Na igen, ma már én is bevonszoltam magam a suliba. Nem volt könnyű!

És nem volt jó napom. Első óra magyar. Kiköpették a rágómat. Felháborító, nem? Angolon viszont Imagine Dragons-t hallgattunk, és a Demons annyira beleragadt a fejembe, hogy nem tudom belőle kiverni és azóta is ezt dúdolgatom. Utálom, ha valamilyen dalt nem tudok elfelejteni, de azért jó, hogy végre valami zenét is hallgatunk nem csak hülyeségeket.
Tegnap meg elvoltam a nagy Photoshop tudásommal :D
Csodálatos, nem?
Majdnem jó lett, csak olyan mintha a szemgödröm becsúszott volna az orrom mellé...
Anatómiailag nem stimmel, de azért viccesen néz ki szerintem.


Tudom, nem lett valami összeszedett poszt ez a mai. Ha gondolod nézz bele a tumblr-ömbe, az tükrözi a jelenlegi lelkivilágomat: http://kissanno.tumblr.com/

És csak hogy ti se tudjátok kiverni a fejetekből:

A szám hatása a föciórai munkámra: 

Kedvenc idézeteim

Azért gondoltam, hogy ezzel a cikkel kezdem a blogomat, mert az idézetek amiket kedvelek olyan emberek szájából hangzottak el akik inspirálnak, hasonlítanak rám valamiben, példaképeim, vagy éppen elrettentenek valamitől, de amellett persze nagyszerűek.

"It's not really my problem if they think I'm weird"

Sid Vicious 

"I think it's important people don't feel lonely"

Lou Reed 

"There's nothing glorious in dying. Anyone can do it"

Johnny Rotten

"I was born in the blank generation"

Richard Hell

"Lelkiismeret. Ez foglalja a legtöbb helyet az emberben még sincs semmi értelme"

Huckleberry Finn

"Hát persze, hogy mindez a fejedben történik, de attól még miért ne volna valóságos?"

Albus Dumbledore

"I am so happy, 'cause today I found my friends. They're in my head"

Kurt Cobain 

 

 

 

Ez lennék én

Rólam

Az a lány vagyok akinek a suliban a legnagyobb kupi van a padján.
Aki elég ha bemegy a terembe, a tanár máris utálja.
Aki Sid Viciousöket, Kurt Cobaineket és Jim Morissonokat rajzolgat töri órán.
Aki Ramonest és Guns'n Rosest hallgat 15 évesen.
Akinek a barátai jelentik a legtöbbet és akinek a tánc az élete.

Hogy miről fog szólni a blog? Nem tudom. Valószínűleg a legtöbb bejegyzés a gondolataimat, és a világról alkotott képemet fogja tükrözni. Előre jelzem: NEM lesz átlagos! Szóval, csak erős idegzetűeknek.